„Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.” – Hamvas Béla
Szentendre hangulatát, kacskaringós utcáinak varázsát már sokan, sokféleképpen megörökítették. Van valami ebben a kisvárosban, amely alkotásra ösztönöz: talán a Duna közelsége vagy a lankás domboldalak, a forró nyári napok fényárja. Nem véletlen, hogy olyan alkotók, mint Hamvas Béla, Vajda Lajos vagy Barcsay Jenő is itt éltek és dolgoztak. Az általuk teremtett hagyományok nyomán járnak ma is azok az alkotók, akik továbbviszik a szentendrei művészeti örökséget.
Aki átlépi a Szentendrei Régi Művésztelep kapuját, azt egy különös, magasztos érzés keríti hatalmába. Mintha egy szentélybe lépne, ahol olyan titkok rejlenek, amelyeket csak azok érthetnek meg, akik beavatást nyernek a zárt ajtók mögött folyó munkába. És aki egyszer már járt itt, soha nem feledi, a szíve mindig visszahúzza – legyen akár munkatárs, művész vagy vendég.
„A Művésztelep alapításával kapcsolatban élénken él a köztudatban egy városi legenda. Az egyik alapító, Paizs Goebel testvére újságíró volt, s egy interjú során a polgármester megemlítette neki, hogy van egy nagy zöld területük a város szélén, amit még nem tudják, hogyan hasznosítsanak. A testvér erre azt a javaslatot tette, hogy adják oda az éhező művészeknek. Így indult el a történet, legalábbis mi így tartjuk számon.” – meséli dr. Jusztusz Noémi, a Petőfi Kulturális Ügynökség a Petőfi Kulturális Ügynökség alkotóművészetekért felelős osztályvezetője. Számára a Művésztelep irányítását egy személyes meggyőződés és küldetéstudat vezérli. Az itt rejlő kincseket és a művészet szeretetét a megfelelő eszközökkel szeretné mindenkihez eljuttatni. „A cél, amit el szeretnék érni, hogy a művészet váljon az életünk természetes részévé – hiszen az önkifejezés szabadsága és az alkotás öröme gazdagabbá teszi a mindennapokat. A mi feladatunk az, hogy a hagyományok tiszteletben tartása mellett a mai kor emberének is tudjunk újat mutatni, bevonni őt a szemlélődésbe.”
A Művésztelep az alapítók emlékét a mai napig aktívan őrzi. 12 műteremből 8 ma is az ő nevüket viseli: Paizs Goebel Jenő, Jeges Ernő, Heintz Henrik, Onódi Béla, Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Pándy Lajos és Rozgonyi László. Ez a 8 fiatal művésznövendék 1926-ban vette át az egykori Művésztelepet, ahol a háború után elszakított, Nagybányai Művésztelep hagyományait szerették volna továbbörökíteni. 1928-ban alapították meg a Szentendrei Festők Társaságát, amelynek sikerét látva kimondhatták, hogy Szentendre méltó a nagybányai hagyományok folytatására.
A műterembérlés tényszerűségén túl, ami igazán különlegessé teszi a Régi Művésztelepet az, hogy túlmutat önmagát. Nem csupán egy helyszín, sokkal inkább egy közösség, egy közösen vallott szellemiség, amelyhez mindig olyan alkotók kapcsolódtak, akik bele tudtak illeszkedni ebbe az értékrendbe. Jelenleg 10 művész alkot itt napi szinten: Aknay János, Balogh István Vilmos, Baksai József, Bánföldi Zoltán, Bereznai Péter, Buhály József, Horváth Lóczi Judit, Knyihár Amarilla, Krizbai Aleksz és Martin Henrik.
„1992 óta vagyok tagja a Művésztelepnek. Az idősebb generáció lassan kikopott, helyükre újabb művészek érkeztek; volt idő, amikor három évente váltották egymást a műtermek lakói. Ma körülbelül kilenc-tíz alkotó dolgozik itt rendszeresen. Sokan közülünk Szentendrén élünk. Nekem a műterem a második otthonom, szinte minden nap itt vagyok. Ez nem korhoz kötött pálya – folytatom a munkát, hiszen ez az, amit egész életemben hivatásomnak éreztem.” – vall Aknay János a Művésztelephez fűződő viszonyáról. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar festő és szobrász a szentendrei, posztgeometrikus alkotók egyik kiemelkedő alakja.
Felmerül a kérdés, hogyan hat ez a titkos kert az őt befogadó fekvő városra és van-e egyedülálló identitása a szentendrei művészetnek? Hiszen sosem alakult ki egyetlen, egységes stílusirányzat, mégis vannak olyan visszatérő formák, amelyek nagyon is „szentendreiek”. A két legnépszerűbb stílus a geometrikus absztrakció és az organikus művészet tipikusan az itteni közeghez kapcsolódnak.
Aknay János számára fontos a személyes kötődés: „Magyar művészként jelen lehetek a nemzetközi mezőnyben is, mégis sokat jelent, hogy van egy helyi hagyomány, amelyre ha nem is tudatosan, inkább belső indíttatásból – rá tudtam fűzni a munkáimat. Amikor végignézek egy gyűjteményes kiállításom ívén, látom a logikát. Azt, hogyan épültek egymásra a korszakok, és miként hatottak rám az idősebb mesterek, emberileg és szakmailag egyaránt. Szerencsésnek érzem magam, hogy találkozhattam azokkal, akik a magyar művészet irányazatait alakították. Ilyenkor érzi az ember: ebbe a kánonba tartozni egyszerre megtiszteltetés és felelősség is.”
A fiatalabb generáció tagja, Horváth Lóczi Judit, Barcsay-díjas képzőművész 2020-ban csatlakozott az itt alkotó gárdához. Számára a Művésztelep elsősorban lelki bázist jelent. „Amint belépek a kertbe, teljesen más lélekállapotba kerülök: elengedem a hétköznapok terheit, és kizárólag az alkotásra koncentrálok. Ez a hely számomra egy védett buborék. Természetesen figyelni kell a művészeti világban történő változásokra, de az alap, amit a Művésztelep nyújt mindig stabil marad. Az itt lévő energiák, a hatalmas fák és a tér atmoszférája olyan szakrális erővel bírnak, amit mindenki megérez, aki ide belép.” – meséli. Nagy hatással voltak rá Barcsay Jenő írásai, aki különösen nagy beleéléssel mesélt naplójában arról, milyen érzés Szentendrén alkotni. Judit – bár Budapesten él – minden nap leutazik műtermébe. Egyetért azzal, hogy ez nem csak helyi, hanem egyben egy lelki közösség vállalása is a jelenlegi-és egykori művészekkel.
„Mikor a Művésztelepre gondolok, mindig egy nyári délután képe idéződik fel bennem: hat óra tájban, amikor a nap már lemenőben van és a fák árnyékából hallani a Duna csobogását. A természet közelsége és a letisztult, minimalista épületsor kettőssége – ez a művésztelep lényege.” – fogalmazza meg dr. Jusztusz Noémi.
„Ha meg kéne személyesítenem a hely karakterét, akkor egy 30-40 év közötti férfit látok magam előtt. Van benne egyfajta természetesség, lágyság és elegancia, ugyanakkor tartás és magabiztosság is. Ő egy befelé forduló, analitikus alkat. Olyan ember, aki háttérben marad, mégis mindenki tudja, hogy jelen van – már puszta létezése súlyt ad a térnek.”
Mit hozhat a jövő a Művésztelep számára? A tradíciókat és az emlékezést a 100 éves évfordulóra, 2026-ban tervezett programsorozat alapozza meg, azonban a kísérlezetésnek is mindig helye van. A különböző művészeti ágak közötti egyensúlyozás és a kortárs alkotókat is bevonó, tematikus tárlatok lényeges elemei annak, hogy egy szélesebb közönség részére is elérhetővé tegyék a művészetet és a Művésztelep falai között zajló munkát.
A múltra való visszatekintést Aknay János is számtalanszor megtette már: „Hetven fölött az ember kívülről is rá tud nézni a saját pályájára és jó érzés látni ezt a folyamatot. Tavaly a Ferenczy Múzeum egyik kiállításán olyan válogatásba kerültem, ahol Vajda Lajos munkái köré rendezve jelentős alkotók szerepeltek. Érdekes volt, mennyire harmonizált a nagyok műveivel egy 1972-es, korai alkotásom. A legfontosabb nem megalkudni: azt csinálni, amit belülről igaznak érzek, és bízni benne, hogy ez találkozni fog a nézővel. A megfelelő helyét a munkámnak majd az idő kijelöli.”
Fotó: Gaál Dániel
Ki mesélheti el a történelmet? – Hatalom, bűnrészesség, trauma és elhallgatás Jelena Jureša művészetében
Billió dolláros álom: Lengyelország az új klubtag
