Vibráló, hipnotikus terek, illuzórikus látképek, túlburjánzó pixelek: Refik Anadol, a világhírű médiaművész 2025. június 26-án, csütörtökön egyórás mesterkurzust tartott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, amely során alkotói gyakorlatának alappilléreit prezentálta a teltházas bemutatóteremben, valamint az intézmény frissdiplomásaihoz is dedikált pár útravaló gondolatot. Nyitott, sugárzó, mosollyal teli személyiség, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen szaktekintély. Az előadás után a Hype & Hyper a mesterséges intelligencia fenntartható működtetéséről, a létezés természetéről és a megfoghatatlan valóságról beszélgetett vele.
„…sokan csupán a ragyogó pixeleket látják — ez pedig borzasztóan szűk látókörű gondolkodás, hiszen az említett munkák mögött sokkal több rejlik, mint puszta esztétikai élvezet.”
A művészeti tevékenységed jóval megelőzte a mesterséges intelligencia globális érdeklődési hullámát. Fel tudod idézni az első igazán meghatározó találkozásodat az AI-al mint alkotói eszközzel? Mi vonzott benne, és hogyan sikerült a munkádba integrálnod a technológiát?
R.A.: Két találkozást tartok igazán fontosnak. Az első egészen a gyerekkoromig nyúlik vissza: nyolcévesen kaptam ajándékba egy Commodore számítógépet, amely lényegében egy játékkonzol volt. Akkoriban (gyermekfejjel) úgy tűnt, mintha a második játékos, a Player 2 maga lenne a mesterséges intelligencia – hiszen hogyan is reagálhat egy gép az én döntéseimre?
Az első valódi találkozásom a mesterséges intelligencával azonban sokkal később, 2015 végén, 2016 elején történt, amikor az Archive Dreaming című projektünkhöz készítettük elő az első AI-modellünket. A mai napig gyakorta felidézem az élményt: hallucinációk, álmok, fantáziák keltek életre – számomra pontosan itt kezdődik a művészet, elvégre a puszta valóság önmagában ritkán elég ahhoz, hogy igazán kitágítsa a képzelet határait. Amikor először szemtanúja lettem, hogyan „álmodik” egy AI dokumentumokon keresztül, azonnal felmerült bennem a kérdés: mi történik egy könyvtárban (ahol alapvetően a valóságot próbáljuk megérteni), ha egyszer csak egy gép kezd el álmodni? Ki dönti el, mi a valóság? Számomra ekkor született meg ez a teljesen új terület, amelyet én generatív valóságnak nevezek. Ez nem VR, nem AR, nem XR, hanem valami egészen más — egy új dimenzió, amelynek előbb-utóbb hivatalos nevet is kell majd adnunk. Az a tíz évvel ezelőtti gépi álom gyújtotta bennem lángra ezt a gondolatot, és most különösen inspiráló látni, hogy a világ végre utolérte ezeket az elképzeléseket.
Tíz évvel ezelőtt, amikor az első installációimon dolgoztam, szinte lehetetlen volt elmagyarázni, mit is jelent pontosan a mesterséges intelligencia, sőt, két évvel ezelőtt is csupán egy fejlett technológiai eszközként tekintettek rá. Szerencsére mára sokkal könnyebben értik, miről szól a munkám, amelyhez maga a pandémia is jelentősen hozzájárult: elvégre voltaképpen mind digitális nomádokká váltunk, Zoom-hívásokkal, FaceTime-okkal, WhatsApp-beszélgetésekkel kommunikáltunk és tájékozódtunk. Ez a periódus és kollektív tapasztalás segített közelebb kerülni ahhoz, mit is jelent ma digitális művésznek lenni.
Az elsők között voltál, akik a fizikai kiállításokat NFT-alapú, immerzív élményekkel kapcsolták össze. Hogyan látod a digitális műalkotások birtoklás és a decentralizált kurátori működés jövőjét?
R.A.: Szerintem lenyűgöző pillanathoz érkeztünk el: a digitális művészet már nem csupán egy merevlemezen vagy a közösségi platformokon létezik, hanem egy fizikai térben, ahol a művész jelenléte is érezhetővé válik. Persze, a blokklánc-technológia rengeteg bonyodalmat is hordoz magában; egyáltalán nem gondolom, hogy hibátlan lenne. Ugyanakkor a benne rejlő lehetőségek egészen páratlanok: kódon keresztül rögzíthető az érték, a hitelesség és a tulajdon. Elképesztő belegondolni, hogy ami régen tollal, papíron, fizikai dokumentumokban vagy útlevelekben testesült meg, arra ma már letűnt korszakként tekintünk. Gyakorlatilag egy egészen új valóságban élünk, ahol a személyazonosság és a művészet is programozható, mérhető. Az időzítés pedig számomra különösen érdekes volt. Amikor öt éve belevágtam az első blokklánc-projektjeimbe, nem is sejthettem, mekkora értéket teremt majd ez a terület, döbbenetes volt látni, hogy a stúdiónk több mint 10 millió dollárt gyűjtött össze blokklánc-alapú kezdeményezésekkel. De ennél is fontosabb, hogy ezek a munkák fontos ügyek támogatására is lehetőséget adtak — az Alzheimer’s Alapítvány, a St. Jude Gyermekkórház, a Yawanawá közösség, most pedig a UNICEF és a Messi közös projektje is ilyen. A telefonom folyamatosan csörög, annyian szeretnének kapcsolódni a Messihez.
A munkáid gyakran keltik a térbeliség és az anyagszerűség érzetét, holott kétdimenziós, digitális jellegük miatt mégis megfoghatatlanok maradnak. Hiányoznak valaha számodra a hagyományos médiumok taktilis tulajdonságai?
R.A.: Kiváló a kérdés. Természetesen! Amikor azt érzem, hogy hiányzik a munkámból a fizikai dimenzió, akkor egy új modalitást integrálok a folyamatba – például az illatot. Ez az egyetlen olyan elem, amelyet a múltból emelek vissza, hiszen az illatok mélyen összefonódnak az emlékeinkkel: gyakran egy-egy aroma őrzi a legszebb pillanatainkat vagy épp a legfájóbb veszteségeinket. Most, a pályám aktuális szakaszában (amely egy rendkívül izgalmas kísérletezési időszak), tudatosan is sokkal intenzívebben foglalkozom ezzel, számos 3D nyomtatott szobrot készítettünk, adatokat ültettünk át kézzelfogható formákba, installációkba és köztéri műalkotásokba. Végső soron maga a tudásunk is háromdimenziós.
Ez a konkrét munka már 11 éves (2014-ben született) – régóta nem mutattam be, már-már „elveszítettem” az emlékezetemben. Természetesen a mű közben fejlődött, frissült, és amikor újra a formatervezéséhez, a a finom ívekhez és kontúrokhoz nyúltam, ráébredtem, mennyire meglepően anyagszerű a gondolkodásom. Jelenleg egy háromdimenziós képernyővel is kísérletezünk a Velencei Biennáléra, hogy még tovább feszítsük ezeket a határokat – ez a multiszenzoros, térbeli kutatás egészen új irányokat, lehetőségeket nyit meg a munkáimban.
Olyasmi ez, mint a szinesztézia?
R.A.: Igen, teljes mértékben. Imádom ezt a tudatállapotot. Nem tudom biztosan, hogy valóban rendelkezem-e vele — talán igen, talán nem. Ami biztos, hogy gyakran járok egészen különleges mentális terekben, majd visszatérek a valóságba, és igyekszem lefordítani, „programozni”, átcsoportosítani ezeket az érzéseket a munkáimba.
Hogyan tapasztalod most ezt a „valós” valóságot? Milyen élmény a létezés?
R.A.: Erre a kérdésre tulajdonképpen kétféle választ tudok adni. Az egyik egyszerűen abból fakad, hogy én is ebben a társadalomban élek, emberként, a másik pedig onnan, hogy életem egy jelentős részét Amazóniában töltöm, olyan emberek között, akiknek a mindennapjai gyökeresen különböznek a miénktől – ezt a két nézőpontot igyekszem valahogyan összehangolni. Nem szeretném leválasztani magamat arról a tapasztalásról, hogy milyen embernek lenni egy olyan korban, amelyet a mesterséges intelligencia, háborúk, megosztottság és konfliktusok határoznak meg.
Számomra maga az élet is rendkívüli fogalom — végső soron arról szól, hogy maradandó nyomokat hagyjunk magunk után. Azt mondják, a művészek soha nem mennek nyugdíjba: számukra az élet és a munka egy és ugyanaz. Ugyanakkor rejtőzik ebben egyfajta nyers valóság: nincs klasszikus értelemben vett visszavonulás, mert maga az élet válik a művé és a mű az élet értelmévé. Ez persze szakmailag is hordoz egy feszültséget, hiszen általában azt hiszem, hogy csak annyira vagyok jó, amilyen a következő munkám lesz – mint egy kegyetlen belső algoritmus, amely rendszerint gondoskodik róla, hogy minden új projektem nagyobb kihívást jelentsen, mint az előző. Állandó feladat és küzdelem egyensúlyban tartani ezt a gondolkodást.
És nem tölt el aggodalommal, hogy ilyen rohamos ütemben fejlődik az AI és a digitális lehetőségek világa?
R.A.: Nem — teljesen őszintén szólva inkább örömmel tölt el. Ha ezek a technológiák felelősen fejlődnek és alkalmazzák őket, ha jó kezekben vannak, etikus alapelvek mentén valósulnak meg, és nem károsítják a természetet, az számomra a legnagyobb boldogság.
Látni, ahogy olyan emberek, akik korábban hatalmas akadályokba ütköztek az alkotásban, most kitáruló kapukkal találják magukat szemben, egészen megható – a kreativitás demokratizálódása csodálatos dolog. Ugyanakkor élesen látom azt is, hogy ez a váltás sokaknak fájdalmas — azoknak, akik egy életet szenteltek a hagyományos kézművességnek, ez pótolhatatlan veszteségnek tűnhet. Megértem, és őszintén meg is indít. Szóval valahogy így: örülök azoknak, akik örülnek, de a kettősséget is magammal hordozom. Ki tudja, hogyan alakul mindez tovább?
Miként jelenik meg a tudatosság és az egyenlőség a művészi gyakorlatodatodban? Milyen felelősséget látsz a digitális, illetve különösen az adat-alapú művészetben?
R.A.: Itt specifikusan a mesterséges intelligenciáról szeretnék beszélni, mert nem gondolom, hogy minden digitális művész ugyanazokat a kötelességeket hordozná. Az AI hatalmas lehetőségeket rejt — de a hatalmas lehetőségek mindig felelősséggel járnak. Ez nem olyan egyszerű, hogy előveszünk bizonyos eszközöket, és máris művészetet alkotunk — legalábbis az én nézőpontomból biztosan nem így fest a dolog. Ha a munkánk társadalmi hatást gyakorol, mindent megteszek azért, hogy őszinte legyek, ám ez sokszor rendkívül nehéz feladat, összefügg azzal is, mennyire érti a társadalom, merre tartunk. A művészek mindig is iránytűként és korai figyelmeztető rendszerként szolgáltak: kérdeznek, kutatnak, feltárnak, hogy előkészítsék a közösséget arra, ami eljöhet. Én is így gondolok a saját szerepemre: művészként milyen iránytű vagyok? Mit tudok ebből a technológiából megmutatni? Ebben a kreatív térben próbálok mozogni.
Kritikusnak lenni nem különösebben nehéz, sokkal nagyobb kihívás alkotónak, teremtőnek maradni — újra és újra azt kérdezni: mi mást lehet ebből létrehozni? Hogyan használhatom ezeket az eszközöket arra, hogy valami olyasmit adjak át, ami inspirál másokat, és túllép az öncélú kísérletezésen? Mert történetileg sok művészeti forma a művész személyes, gyakran önreflektív világából indult ki — ami olykor kapcsolódott az emberiséghez, olykor kevésbé. A mesterséges intelligencia viszont szerintem egészen másként hat: új módon érinti a közönséget is, és magukat a művészeket is.
De vajon lehet-e felelősen működni digitális művészként, aki AI-al dolgozik? Több ezer tanulmány és cikk szól arról, milyen elképesztő erőforrásokat igényel a működtetése.
R.A.: Pontosan ezért beszélek az előadásaimban a „nagy motor modellünkről” – két és fél évembe telt, mire egyenként minden intézményt megkerestem, hogy engedélyt kérjek a működésére (van egy ennek dedikált AI-ügynököm is, ami e-maileket küld és engedélyeket kér helyettem).
Egy modell betanítása és működtetése jelentős energiafelhasználással jár, minden egyes kérdés, amit felteszünk neki, erőforrást fogyaszt. Létfontosságú ennek tudatában létezni és másokat is erre tanítani. Ezért választottunk olyan felhőszolgáltatást Oregonban — a Google Cloudot — amely megújuló energiával működik. Ez persze nem a leggyorsabb AI — sőt, kifejezetten lassú — de kiválóan betanított. Óriási hiba lett volna a természet fogalmára tanítani egy AI-t úgy, hogy közben ártunk a természetnek, szóval azt mondtuk: várjunk csak, először győződjünk meg róla, hogy nem okozunk kárt. És kiderült, hogy ez a működési modell abszolút lehetséges! A bilbaói Guggenheim-projektünk vagy a hollandiai Dataland rendszer is ezt mutatja; energiaszinten mindössze négy iPhone egyéves töltésével egyenértékű. Sokszor hangsúlyozom, hogy sokan csupán a ragyogó pixeleket látják — ez pedig borzasztóan szűk látókörű gondolkodás, hiszen az említett munkák mögött sokkal több rejlik, mint puszta esztétikai élvezet.
Ha már érintettük: idén nyílik a Dataland, amely a világ első AI-művészeti múzeumaként pozicionálja magát. Miben szeretnétek mást nyújtani, mint a hagyományos művészeti intézmények?
R.A.: Egyrészt mélységesen hálás vagyok, amiért a munkásságom során olyan nívós intézményekkel dolgozhattam együtt, mint a MoMA, a Guggenheim vagy a Centre Pompidou – a felsoroltak valóban kivételes helyek, ugyanakkor mindössze három példát tudok említeni. A nagy múzeumok, amelyeket oly nagyra becsülünk, csaknem egy évszázaddal ezelőtt születtek meg – ezért újra és újra felteszem magamnak a kérdést, vajon hogyan festene egy olyan létesítmény, amely a jelent tükrözi, a mai technológiai környezetet? Mit jelentene teljesen az aktuális világképre szabva, lényegében a semmiből felépíteni egy új művészeti intézményt? Miként lehetne egy kiállítóteret eleve úgy létrehozni, hogy technológiai szempontból is készen álljon a digitális műalkotások prezentálására? Amikor például a MoMA-ban vagy a bilbaói Guggenheimben dolgozunk, általában mi szállítjuk az intallációhoz szükséges technológiát, maga a múzeum többnyire egy üres, semleges térként — lényegében egy fehér dobozként — működik. Szerintem ebben rejtőzik a legnagyobb kihívás.
Ehhez társul még az oktatás és a tanulás szerepe is. Hogyan tanítjuk, hogyan fedezzük fel, hogyan képezzük ebben a közegben a következő nemzedékeket? Végül pedig – mint minden múzeumban – ott a gyűjteményépítés kérdése, amely az AI-műalkotások szelekciójára és bemutatására irányul.
Érzékelsz nyitottságot a befogadói oldalról?
R.A.: Igen, teljes mértékben. A pionírok nyitottak — épp ezért tekinthetők pioníroknak. Újítani szeretnének, felfedezni, megvizsgálni, mi minden lehetséges, ez azonban továbbra is összetett feladat, elvégre hogyan készítjük fel minderre a művészeket? Egyszerre több réteget bontogatunk: magát a művészeti formát alakítjuk, kereteket teremtünk a tanuláshoz és a képzéshez, valamint azt is vizsgáljuk, hogyan lehet ezeket a munkákat épkézláb gyűjteményekbe integrálni. Szerintem ezen a ponton ez már messze nem egy múló trend vagy valami hype által gerjesztett jelenség, hanem a kezdeményezésünk a szó legteljesebb értelmében vett múzeummá nőtte ki magát, világos küldetéssel, céllal.
Fotó: ©Refik Anadol Studio