Ha egy új világrend születik egy jövőbeli háború romjain, az nem fog hasonlítani semmire, amit ma ismerünk. Nem lesz demokrácia, de nem is klasszikus diktatúra.
1992-ben Francis Fukuyama tévesen kijelentette: a történelem véget ért és a liberális demokrácia győzött – nem csupán politikai rendszerként, hanem mint az emberi kormányzás végső ideológiai formája. A nagy narratívák íve lezárult, már csak az intézmények finomhangolása maradt hátra. A történelem azonban mást tervezett ehelyett.
Ma, amikor a liberális nemzetközi rend gyorsuló felbomlásának vagyunk tanúi, érdemes újra elővenni Fukuyamát – nem gúnyolódni, hanem egy sötétebb lehetőség mérlegelése végett. Mi van, ha a történelem valóban véget ér nemsokára – de nem ideológiai győzelemmel, hanem az ideológiák és értékek megsemmisülésével? Nem szabadsággal, hanem totális kontrollal? Nem egyetemes konszenzussal, hanem egyetlen hatalom globális monopóliumával, amelyet olyan technológiák révén tart fenn, amelyeket még csak most kezdünk érteni?
A világrend tektonikus lemezei elmozdulnak éppen. A Nyugat intézményi önbizalma széttört: intellektuális és intézményi fáradtság, gazdasági kiszolgáltatottság, kulturális polarizáció és technológiai sebezhetőség uralja a globális légkört. Olyan háborúk, amelyeket korábban távolinak tartottunk – Tajvan miatt, Kelet-Európában vagy a kibertérben – ma már nem tűnnek abszurdnak. Amit látunk; a káosz nem puszta zűrzavar – hanem egy robbanás előtti állapot.
A hidegháború utáni liberális béke – globalizáció, demokrácia, nyitott társadalmak – mítosza odaveszett ami egyáltalán nem baj. „A középpont nem tartható” – írta Yeats egy másik korban, de szavai ma is baljósan csengenek. Nincs ideológia, nincs struktúra, nincs közös történet, ami összekötné az emberiséget, vagy akárcsak a nyugatot. Csak sodródás, bizalmatlanság, fegyverkezés és épülő digitális falak. A konzervatív, szuverenista lázadás és a nyugat értékeinek helyreállítása megkezdődött, de a kísérlet sikerét semmi sem garantálja.
Nem nehéz elképzelni, hogy ez a spirál nem reformmal, hanem katasztrófával végződik. Egy harmadik világháború, amelyet nem ideológia, hanem az előttünk álló kihívások láncolata okoz: az új technológiák fegyverként történő alkalmazása, nyersanyagverseny, automatizált eszkaláció, működésképtelen elrettentés.
A következő háború nem birodalmak csatája lesz, hanem totális rendszerek összeütközése. És ami ez követheti, az nem egy háború utáni konszenzus lesz, hanem egy hatalmi szingularitás.
Ezúttal a győztes nem csupán a történelmet írná újra – hanem véget is vetne neki.
Már most látjuk az eszköztár körvonalait: általános mesterséges intelligencia, valós idejű megfigyelés viselkedési előrejelzéssel, kvantumbiztos kommunikáció, autonóm fegyverek, génszerkesztő programok és mindenre kiterjedő profilozás, az emberi létezés algoritmussá konvertálása. A háború győztese nem csupán birtokolná ezeket az eszközöket – hanem beépítené őket a kormányzás szerkezetébe. Egy olyan világot építene, ahol nemcsak engedelmesség van, hanem megelőzés, előzetes megértés a folyamatokról és gondolatokról.
Ebben a jövőképben az ideológia elavult. Nem kell meggyőzni, ha előre meg lehet alkotni a gondolatokat és narratívákat. Nem kell törvényeket hozni, ha a cselekvést is meg lehet előzni. A liberális pluralizmus álma nem cenzúrával, hanem jelentéktelenséggel szűnik meg. Ahogy Aldous Huxley figyelmeztetett: „A tökéletes diktatúra a demokrácia látszatát kelti. Egy falak nélküli börtön, amelyben a rabok nem is álmodnak a szökésről.”
Ez nem Orwell koszos, sáros csizmája az arcunkon – hanem valami finomabb, hidegebb, hatékonyabb. Kontroll a kód által. A történelem itt nem zsarnoksággal ér véget, hanem súrlódásmentes működéssel.
Ez a világ az emberi politikai fejlődés valódi végállomása lehet – nem azért, mert eljutottunk a megegyezéshez, hanem mert felszámoltuk a nézetkülönbségek lehetőségét. Fukuyama tragédiája nem az volt, hogy túl korán jelentette ki a véget – hanem hogy a történelem végét a szabadság fennsíkjaként képzelte el. Nem látta, hogy a valódi vég nem a liberalizmusból, hanem a hatalom korlátlanságából következhet.
És nem is nehéz megérteni, hogyan jutottunk idáig. A Nyugat az állandóság illúzióját táplálta a kényelem révén, az elveket felcserélte a pozícióval, a gyártást kiszervezte, az ideológiát exportálni próbálta.
Ha egy új világrend születik egy jövőbeli háború romjain, az nem fog hasonlítani semmire, amit ma ismerünk. Nem lesz demokrácia, de nem is klasszikus diktatúra. Egy posztpolitikai rendszer lesz: algoritmikus és határok nélküli. Nem lesz szükség falakra, mert a telefonod a fal. Nem kell elnyomás – a vágyaid már térképre kerültek és a szabadságod nem eltörlik – hanem átdefiniálják.
Talán már látjuk ezt kibontakozni. A totális kontroll infrastruktúrája nem titkos bunkerben épül – hanem a zsebedben, a felhőben, a fogyasztói élményben. Elegáns felhasználói felület és kényelmes jóslatok formájában érkezik. Hatékonyságot árul, nem félelmet. „A legnagyobb trükk, amit az ördög valaha elkövetett” – írta Baudelaire – „az volt, hogy elhitette: nem is létezik.”
Mi marad akkor nekünk? Talán csak ez: felismerni, hogy a történelem valóban véget érhet – de nem úgy, ahogyan azt az idealisták várták. A kérdés már nem az, hogy a demokrácia túléli-e a 21. századot, hanem hogy bármilyen eszmei versengés lehetséges marad-e ebben az új közegben. Ha a hatalom nem tankokkal, hanem az életünket irányító rendszerszintű infrastruktúrával válik megkérdőjelezhetetlenné, a történelem nem győzelemmel ér véget – hanem csönddel.
Nem szükséges megjelölnünk a lehetséges globális konfliktus győztesét abból a szempontból, hogy Kína vagy Amerika fenyegetőbb-e a fentiek szempontjából. Egyelőre mindegyik nagy globális pólus abba az irányba halad ahol könnyedén szembejöhet egy ilyen láthatatlan diktatúra, mert ez nem ideológiai hanem sokkal inkább technológiai, képességbeli kérdés.
Még nem tartunk itt, de lehet, hogy közel járunk. És ha még van mozgásterünk, az abban rejlik, hogy nem fogadjuk el ennek elkerülhetetlenségét, hogy a súrlódást választjuk a simaság helyett, és az ellentétet a konszenzus vákuma helyett. Ezért nem engedhetjük a gyökerek és hagyományok globális olvasztótégelyben való megsemmisülését, és most értékelődnek fel csak igazán az olyan dolgok mint a család, közösség, nemzet és hit. Ezek azok a vívmányok amelyek az állatoktól, de a gépektől is megkülönböztetnek minket.
Ha a történelem véget ér – ne csöndben érjen véget. Ne beletörődéssel, hanem ellenállással. Habár az Interstellar egy másik egzisztenciális kérdésünkről szólt, mégis hallom Michael Caine hangján:
"Do not go gentle into that good night.
Rage, rage against the dying of the light."
Teljes a line-up a 13. Paloznaki Jazzpikniken
Pályázati felhívás – EDGE Award
