Várady Luca hivatása nem egy klasszikus művészeti pálya ívét rajzolja le: a gasztronómia területéről érkezett a kerámia világába, ahol ma már saját formanyelvét építi. Tárgyai egyszerre funkcionálisak és érzékenyen reflektálnak a használat környezetére. Interjúnkban óbudai műhelyének mindennapjairól, a kreatív szabadságról és az alkotások mögötti gondolatiságról mesél.
Szerző: Ihász Nóra
Min dolgozol most? Hogyan telnek a mindennapjaid a műhelyben?
Néhány alkotótársammal közösen használjuk ezt a teret. Elég sokféle dolog történik párhuzamosan: saját kerámia-kollekciókat és friss darabokat készítek, megrendeléseket teljesítek, workshopokat és szabadiskolát tartok és szervezem a Czakó Termelői Piaczokat. Havonta egyszer én is biztosan kint vagyok a piacon, ahol általában Dömök Afrodité barátnőm segít az árusításban. Vele közösen egy vintage brandet is viszünk Past Perfect néven, így már nemcsak barátok vagyunk, hanem alkotó- és üzlettársak is. Többek között üvegtárgyakat gyűjtünk, és most már sajátokat is fújunk.
A piacon túl más helyszíneken, eseményeken is megjelenek, például az Editoryban, vagy olyan rendezvényeken, amiket valamiért kuriózumnak érzek. Az említett szabadiskolát szerdánként tartjuk a műhelyben, ilyenkor bátran lehet jönni, de előre egyeztetett időpontban szinte bármikor látogatható a tér. Rendelések is folyamatosan érkeznek, akár külföldről is – volt már Londonból és Dél-Amerikából is megkeresés –, de jellemzően itthon találnak meg. Nem célzok tudatosan egy adott piacra: inkább a saját elképzeléseimet valósítom meg. Fontos, hogy a kerámiázás számomra élvezeti érték maradjon, és ne váljon puszta gyártási folyamattá.
A vendéglátás után vezetett az utad a kerámiához. Hogyan alakult a karriered?
A családom elég realista szemléletű, így pályaválasztás előtt vagy annak környékén nem igazán merült fel bennem, hogy művészeti pályára menjek. Ugyanakkor mindig is szerettem alkotni, kézműveskedni, saját kezűleg készített tárgyakat ajándékozni. Az Óbudai Árpád Gimnáziumba jártam matematika tagozatra (az iskolaépület mindössze két saroknyira van a stúdiótól, valahogy minden utam visszakanyarodik Óbudához), majd szőlész-borász szakon tanultam tovább.
Tizenöt évesen kezdtem konyhán dolgozni, az első munkahelyem a Symbol volt. A szabadidőmben főzéssel foglalkoztam a legszívesebben, így az egyetemmel párhuzamosan elvégeztem egy szakácsképzést is. Végül nem helyezkedtem el a borászatban – részben a hisztamin-intoleranciám miatt, amire időközben derült fény –, és a borok felől egyre inkább az ételek felé hajlottam. A főzés és a desszertkészítés számomra mindig alkotói folyamat volt. Közben egyre jobban elmélyültem a cukrászatban, ami talán még közelebb állt hozzám, mint a szakácskodás. Izgalmas volt számomra, hogy a desszertek is lehetnek komplex, részletgazdag tányérok.
Mindeközben a Bocuse d’Or kulisszái mögé is betekintettem, ahol találkoztam egy párral, Zsabokorszky Lilivel és Püspöki Aporral, az APLI Design alapítóival, akik gyönyörű eszközöket készítettek a versenyzőknek. Ez nagyon inspiráló volt: ott értettem meg igazán, hogy egyedi tárgyalkotással is lehet új minőséget létrehozni a gasztronómia világában.
Az APLI Design alkotásain túl még milyen hatások, élmények tereltek végül a kerámia felé?
A gasztronómiai közegben sok inspiráció ért. Például, amikor Néma Júlia képzőművész, porcelán- és kerámiatervező tányérjaira tálaltunk, vagy amikor a Czifray-versenyeken láttam, hogy a séfek már saját, egyedi tányérokat készíttetnek, készítenek a megmérettetésre. Ez a szemlélet nagyon megmaradt bennem. Később, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanultam, úgy éreztem, szárnyakat kaptam. Rengeteg inspiráció ért, nagy hatással volt rám többek között a szakvezetőnk, Kondor Edit munkássága –, aki korábban például a Costes étteremnek készített tányérokat –, és Bokor Zsuzsa mesteroktató, műhelyvezető. Később a varsói International Ceramics Sculpture Triennale is sok-sok ihletet adott.
Mennyire aktívan maradt meg az életedben a gasztronómia?
Bár a családomnak szívesen sütök, ez teljesen más, mint professzionális konyhán dolgozni. Néha beugrok éttermeknek vagy barátoknak segíteni, például fesztiválokra, ilyen volt a Turay Családi Pincészetnél megrendezett esemény, ahol a Lokal at the Lake csapatát támogattam. Ez a vonal tehát még finoman jelen van, de nem elsődleges. Be kellett látnom, hogy mindent nem lehet egyszerre csinálni: egy pontig nagyon hatékonyan működök terhelés alatt, de nem szeretném túlvállalni magamat, mert az a minőség rovására menne.
Hogyan zajlik nálad egy megrendelésre készülő kerámiakollekció létrejöttének folyamata?
Az elején mindig az igények megismerése a legfontosabb: mire fogják használni a tárgyat, milyen ételek kerülnek rá, mi a séf motivációja. Van, aki teljesen szabad kezet ad, más konkrétabb elképzelésekkel érkezik – akár az én tárgyaim mentén választja ki az irányt, vagy megoszt velem egyéb inspirációkat is. Sokféle technikával dolgozom: porcelánnal, korongozással, öntéssel, préseléssel. Amikor körvonalazódik a konkrét elképzelés, készítek prototípusokat vagy maketteket, amikre visszajelzést kapok. Mindig kimegyek a helyszínre, hogy lássam az enteriőrt és azt a szellemiséget, amit képviselnek, legyen szó például arról, hogy prioritásként kezelik a szezonalitást és a fenntartható működést. Természetesen enni is szoktam, hogy átéljem az élményt, amit nyújtani szeretnének. Emellett nagyon praktikus szempontokat is figyelembe kell venni: tárolhatóság, sorolhatóság, tisztíthatóság. Ezek ugyanúgy meghatározzák a végeredményt.
Mi történik a tárgyakkal az átadás után?
Előfordul, hogy egy-két évente visszatérnek utánrendeléssel, ha pótolni kell valamit, vagy új darabokat szeretnének. Sőt, az sem ritka, hogy a séfek eljönnek a műhelybe alkotni, aminek nagyon örülök. Szerintem fontos lenne, hogy többen lássák, mennyi idő és munka van a tárgyak mögött. Én is mindig megtartok néhány darabot, hogy hosszabb távon is teszteljem őket. Sokat tanulok ebből. Nagyon jó érzés viszontlátni a munkáimat az éttermekben vagy akár a közösségimédia-felületeken. Egyre gyakoribb az is, hogy vendégek keresnek meg, mert találkoztak valamelyik tárgyammal egy vendéglátóhelyen.
Hol találkozhatunk most a kerámiáiddal, és min dolgozol aktuálisan?
Többek között a Mon Petit Dessert Boutique-ban, az Orient Caféban és a Lokal at the Lake-nél, korábban az ENSŌ Budapestben is. Ugyanakkor szoktak lenni esküvői megkeresések, és most egy kiállításon is szerepelek: a „Fő a kávé” tárlaton a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban az egyik bögrém is látható. Jelenleg magán megrendeléseken és egy új, limitált kollekción dolgozom. Ez egy vízililiom-dekoros porcelánkészlet lesz, köztük csészékkel – presszós és cappuccinós verzióban –, arannyal számozva. Már az utolsó simításoknál tartok. Szeretném tovább bővíteni a Popcorn kollekciót új színekkel és formákkal, illetve saját mázakkal is kísérletezem: gyűjtött földből és hamuból dolgozom, ami naturális színeket ad végeredményül. A sószóróim és a lágytojásos kollekcióm darabjai is nagyon népszerűek lettek, ezeknél is tervezek új variációkat.
Milyen jövőbeli terveid, vágyott mérföldköveid vannak?
Szeretnék újra jelentkezni az Országos Kerámiaművészeti Triennáléra, korábban még egyetemistaként vettem részt rajta. Jó lenne most már tapasztalt alkotóként visszatérni Pécsre, akár kiállítóként is. Emellett, a Vajda Lajos Stúdió augusztusi csoportos kiállítására is tervezek tárgyat vinni. A Past Perfectet is tovább szeretnénk építeni a barátnőmmel, Dömök Afroditével: üvegfújással, illetve olyan válogatásokkal, múltbéli kincsekkel, amiket rendezvényekre vagy forgatásokra lehet bérelni (utóbbival Afrodité enteriőrtervezőként, Pez Lab márkanéven külön is foglalkozik). Ha pedig nem találunk egy adott tárgytípust, akkor azt mi magunk készítjük el. Mindemellett, az egyik legfőbb célom, hogy mindig meg tudjam őrizni az alkotás örömét. Fontos, hogy számomra is élvezhető maradjon az, amit csinálok, mert szerintem ez az, amit végül a tárgyak is tükröznek.
Várady Luca | Instagram
Fotók: Dömök Noel, Mochnács Andrea, Balkányi László, Kaunitz Tamás
Szabásvonalak és határátlépések | A Galamb Szabóság története a klasszikustól a Dalí-ihlette kollaborációig
Egy átszállás Abu Dhabiban és a kérdés, amit eddig sosem kaptam meg: „Nem félsz?”
