Tomislav Marcijuš, a Marcijuš Studio mögött álló fotós a Hype&Hyperen is bemutatott Baranja Dreaming után újabb nagyon személyes projektbe fogott: Az Our Embrace Will Be long Like the Waiting képein édesanyja életén keresztül nyúl saját, háborúval és tragédiákkal tűzdelt transzgenerációs örökségéhez.
„Before Baranja, there was you.” – hangzik a felütés Tomislav Marcijuš, horvát fotós eddigi legszemélyesebb fotósorozatához, mely a művész személyes univerzumának középpontját, édesanyja életét követi végig. Az Our Embrace Will Be long Like the Waiting témája egy ember és egy család lemondással, veszteséggel tűzdelt élete, amely amellett, hogy mélyen személyes, a délszláv háborúban hasonló tapasztalatokat megéltek százezreit reprezentálva egyszerre univerzális is. Édesanyja és annak nővére a boszniai Stanariban nőtt fel, amelyet egyszerre hagytak el, ám a háború szétválasztotta őket: előbbi a megszállt Baranjába került, míg utóbbi Eszékre. A következő négy évben semmit sem tudtak egymásról, sem a Boszniában hagyott családjukról. A sorozat címét Marcijuš Desanka Maksimović egy verséből kölcsönözte, mely nemcsak a két testvér közti szeretetet szimbolizálja, hanem a rég elvesztett családtagokkal való kapcsolatot is.
Az Our Embrace Will Be long Like the Waiting a Baranja Dreaming organikus folytatása, vagy teljesen különálló munkának tekinted?
Minden projektem összefügg egymással. Az egyik vége természetesen a következő kezdetéhez vezet. Az Our Embrace Will Be Long, Like the Waiting a Baranja Dreaming organikus folytatása, nem egy külön entitás.
Miért választottad édesanyádat a projekt középpontjaként?
Mert nélküle mindez nem létezne. A Baranja nem jött volna létre, és én sem lennék itt. Az eddigi munkáim után úgy éreztem, hogy vissza kell térnem az ő történetéhez, hogy lezárjam a múltat, új projekteket kezdhessek, és mindent egy egységes egésszé kapcsolhassak össze. Ő a kulcsfontosságú láncszem.
Mi volt a legnehezebb része a múltjának emlékeinek összegyűjtésében – akár érzelmileg, akár technikai szinten?
A legnehezebb az volt, hogy újra felkeressem azokat a helyeket és felidézzem azokat a beszélgetéseket, amelyekre a legtöbb ember nem szívesen emlékszik vissza – amelyek nem örömteli emlékekhez, hanem veszteséghez és tragédiához kapcsolódnak. Talán a legmegrázóbb az volt, amikor megtaláltam és elolvastam az anyám és a nővére között a háború alatt váltott leveleket. Ezek közül néhány levél intim jellege miatt nem került nyilvánosságra; ezek az emberek tűrőképességének határait feszegetik, különösen, hogy öt évig nem látták egymást. Kihívást jelentett a saját családom – nagynéném, édesanyám és testvérei – lefényképezése is. A család fotózása nem hasonlít semmi máshoz, mert soha nem akarsz nekik semmilyen módon csalódást okozni. Arra törekszel, hogy minden fotó számukra a legszebb és legfontosabb kép legyen a világon. Ezzel együtt a felelősség is nagyobbnak tűnik, hiszen a nagyvilág elé tárom őket, ami nem könnyítette meg a kiállításukat. Ezek mind olyan dolgok, amik valóban megtörténtek, ezért van egy bizonyos súlyuk, és úgy gondolom, hogy ez a végeredményben is érezhető.
Tervezed, hogy a következő projektben is az örökséged dokumentálását folytatod?
Igen. A következő projekt Baranja 2.0 néven fog futni, és a magyarországi Baranya megyére fog összpontosítani. A háború utáni esztétikával fog foglalkozni, amikor a horvátok Magyarországra utaztak vásárolni, valamint azokkal az útvonalakkal, amelyeket az emberek használtak Horvátországon és Magyarországon keresztül, hogy találkozzanak szerbiai rokonokkal, mivel akkoriban nem lehetett közvetlenül Horvátországból Magyarországra utazni.
Tomislav Marcijuš | Web | Facebook | Instagram
Fotók: Tomislav Marcijuš
Nem tévedés, hanem üzenet – lengyel szakértő az orosz drónokról
POV Budapest: lokális identitásból globális kreatív hub
