1991 őszén, amikor Vukovár valaha elegáns utcái romok és perzselt föld pusztaságává váltak, néhány szétszórt önkéntes – köztük magyarok is – vállvetve állt a horvát védőkkel a Jugoszláv Néphadsereg rohamával szemben. Huszonöt évvel később annak az ostromnak kísérteties visszhangja még mindig ott él a széttört homlokzatokban, a veteránok némán kérdő tekintetében és egy olyan Európa kimondatlan kérdéseiben, amely akkor habozott, amikor eljött az elszámolás órája. Beszélgetés Adam LeBorral.
A vukovári csata a kelet-horvátországi Vukovár 87 napos ostroma: a várost a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és különféle szerb paramilitáris erők ostromolták. A horvátországi háború előtt a barokk város virágzó, sokszínű település volt, melyet zömében horvátok, szerbek, de más népek, köztük magyarok is jelentős számban laktak. A Jugoszlávia felbomlásához vezető nacionalista politika, melyet Slobodan Milošević szerb és Franjo Tuđman horvát elnök folytatott, 1991-ben a horvátországi szerbek fegyveres felkeléséhez vezetett, melyet a szerb kormány és paramilitáris csoportok is támogattak. Amikor a horvátországi szerbek megszerezték az irányítást Horvátország szerbek által is lakott részei felett, a JNA beavatkozott a felkelők oldalán. 1991 májusában Szlavónia kelet-horvátországi tartományban konfliktusra került sor. Augusztusban a JNA támadást indított Kelet-Szlavónia horvát ellenőrzés alatti részei, köztük Vukovár ellen.
Vukovárt a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) körülbelül 1800 könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek védték a JNA 36.000 katonája és a nehézfegyverzetű szerb harcosok ellen. A csata alatt volt olyan nap, amikor 12.000 tüzérségi eszköz, köztük rakéták és repeszgránátok csapódtak be a városban. Ez volt akkor Európa legpusztítóbb és leghosszabb csatája, és a második világháború óta Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak. Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31.000 polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. Vukovárt etnikai tisztogatás keretén belül szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett.
A csata ugyanakkor kimerítette a Jugoszláv Néphadsereget, és ez fordulópontot jelentett a horvátországi háborúban. Pár héttel később tűzszünetet jelentettek be. Vukovár ostroma elég időt hagyott Horvátországnak, hogy haderejét felkészítse és megerősítse, így később sikerrel vette fel a harcot a szerbek ellen. Vukovár 1995-ig szerb kézen, majd 1998-ig ENSZ-fennhatóság alatt maradt, amikor békés úton visszakerült Horvátországhoz. Azóta újjáépült, de népessége csak a háború előtti felét érte el, és számos épületen még látszik a harcok nyoma. A két fő etnikai közösség között jelenleg is szakadék húzódik, a település nem nyerte vissza korábbi fényét.
Tapasztalatok abból a tíz évből, amelyet Magyarországon töltött a posztkommunizmus és a Jugoszláv háború árnyékában. Ezek állnak a beszélgetésünk középpontjában. A 1990-es évek...
Óriási változások kora volt – Magyarország, Európa, az egész világ számára. A NATO keleti bővítése, az EU-csatlakozási tárgyalások… és ma is újabb nagy átalakulást élünk meg. Egyesek új világrendről beszélnek; mások inkább arról, hogy miként fejlődik tovább az európai társadalmunk.
Amikor először érkezett Magyarországra, hogyan látta akkor az országot?
Először 1990 novemberében jöttem ide, hogy az Elle magazinnak utazási cikket írjak. Addigra már jártam abban, amit mi, britek „Kelet-Európának” neveztünk, bár Magyarország maga Közép-Európának vallja magát. Megjártam a cseh földeket, a NDK-t, a Szovjetuniót. Azt hittem, tudom, mire számítsak, de Magyarország minden képzeletemet felülmúlta. Élénken emlékszem arra a novemberi reggelre: a Fő utcán sétálva, a Lánchídon átkelve, a város nagyszerű épületeit csodálva. A Gresham-palota akkor még felújítatlanul állt, a második világháborús golyónyomok borították. Érezni lehetett a történelem súlyát: pusztítás, az ’56-os forradalom emlékei. Mikor a helyiekkel beszélgettem, olyanokról hallottam, amikről korábban csak könyvekben olvastam: a Holokauszt, a forradalom, minden egyszerre vált valósággá és jelenlévővé. Az az egyhetes út főleg a turistalátványosságokról szólt, de éreztem, van még valami mélyebb Budapestben. A következő nyáron visszatértem, hogy a The Independent budapesti tudósítója legyek. 1991 nyarára pedig már a jugoszláv háborúk is kitörtek Horvátországban. Vonatra ültem Zágrábba, Eszékre, Karlovacb, városokba, ahol a házak ablakait páncélövekkel erősítették meg, szirénák bömböltek, civilek menekültek. Szürreális volt. Láttam a lövedékek által átszúrt épületeket, az embereket pincékbe húzódni vagy a határok felé özönleni. Folyamatosan azon kérdeztem magam: „Hogyan történhet mindez? Miért nem állítják meg?”
1995 nyarán aztán a NATO végül bombázni kezdte a boszniai szerb állásokat, s néhány nap alatt véget vetett a háborúnak.
Igen, de négy évvel későn. Ha már az első eszéki vagy vukovári ágyútűz után Európa és az Egyesült Államok világos ultimátumot adott volna ki – „állítsátok le, különben beavatkozunk” – biztos vagyok benne, hogy az agresszió megszűnt volna. A jugoszláv hadsereg hatalmas volt: tüzérség, tankok, vadászgépek, míg a helyi védőknek csak kopott Kalasnyikovjai voltak. Az egyértelmű elköteleződés megelőzte volna a mészárlást. Ehelyett a nyugati vezetők azt mantrázták, „ez csupán polgárháború”, kikerülve felelősségüket, és hagyva folytatódni a vérengzést.
Mi tartóztatta őket? Politikai következményektől való félelem?
Főként igen. Élesen emlékszem, amikor Jacques Poos luxemburgi külügyminiszter azt mondta: „Most van Európa órája.” Erre Amerika: „Ez a ti háborútok, oldjátok meg ti.” Európa elbukott. Miután 1991 novemberében Vukovár elesett és több száz embert mészároltak le, nem történt határozott beavatkozás—egészen Srebrenicáig 1995-ben. Az inaktivitás katasztrófája volt.
Beszéltél horvátokkal – ugyanakkor rengeteg magyar is védő volt Vukovárban. Hogyan változott meg a társadalom a háború alatt?
A társadalom militarizálódott, agresszívvá vált. A ’90-es évek elején Zágráb Jelačić terén a kávéházak tele voltak fegyveres katonákkal; az utcai élet harci jelleget öltött. Hogy a civileket harcossá tegyék, érzékenységüket el kellett tompítani – ez a háború túléléséhez szükséges, de a társadalmat megkeményíti. A korrupció és a szervezett bűnözés is virágzott: lőfegyverek és üzemanyag csempészése a frontvonalakon át, folyamatosan változó szövetségek. Bosznia a bűnbandák központjává vált, akik profitáltak a káoszból.
És a hosszú távú pszichés hatások – hogyan birkóztak meg a volt védők?
A trauma elkerülhetetlen. A vukovári veteránok olyan jelenetekkel szembesültek, mint Sztálingrádban: egy szép Duna-parti város kiirtva, tömegsírok, kiégett házak. Bárki, aki átélte, PTSD-vel küzdött. A posztháborús időszakban az elismerés és méltányos bánásmód létfontosságú, mert emberséget közvetít. Emlékszem a zágrábi Esplanade-szálló portására, aki fekete karperecet viselt, az ő fia is odaveszett a harcban. Gyakran gondolok rá most: a fia ötvenéves lehetne, talán családja is lenne. De ők már nincsenek. Ezek a veszteségek még mindig élnek az emberekben a felszín alatt.
Magyarország 1956-os forradalma is meghatározó emlék. Hogyan építhet egy társadalom egészséges emlékezetet anélkül, hogy újra traumatizálná az embereket?
Nincs egyetlen, mindenre jó recept. Először is a túlélőket és az áldozatok családjait kell emberien, tisztelettel kezelni, kikerülve a bürokrácia csapdáit. Aztán nyílt párbeszédet kell ösztönözni: megvizsgálni a döntéseket, az átélt borzalmakat. Magyarország Holokauszt emlékezete, amely a ’90-es évek tagadásából ma már őszinte hivatalos elismerésig jutott, kiváló példa arra, hogyan érhet meg a történelmi emlékezet, ha nyitottak vagyunk a hallgatás és a tanulás iránt.
Mi a helyzet Szerbia és Srebrenica kapcsolatával?
Szerbia még mindig küzd a tagadással. A népirtás, amikor közel 8 000 férfit és fiút géppuskával gyilkoltak le borzalmas körülmények között, elismerése rengeteg további kérdést vetne fel: a szarajevói ostrom, a bijeljínai és banja lukai mészárlások. Fájdalmas, de az őszinte párbeszéd, amelyben túlélők és elkövetők is szólhatnak, az egyetlen út a konstruktív emlékezet megteremtéséhez.
Áttérve Oroszország ukrajnai inváziójára – lát párhuzamokat a jugoszláv háborúkkal?
Mindenképp. A ’90-es évek elején a határmenti pécsiek vagy mohácsiak néha hallották a tüzérség zúgását, de a legtöbb budapesti számára távolinak tűnt. Ma sokan hasonló távolságtartással figyelik az ukrajnai harcokat. Mégis, Magyarország civil kezdeményezései az ukrán menekültek megsegítésében meghatóak voltak. Amikor az európai politika bénult, az emberek együttérzéssel léptek fel. Az ukrán fiatalok dilemmája – harcoljak vagy meneküljek, kötelesség vagy túlélés – hasonlít a 1991-es horvátországi helyzethez. Minél tovább húzódik a konfliktus, annál jobban próbára teszi a morált. A nyugati katonai segítség nélkülözhetetlen, de talán el is nyújtja a szenvedést. A békés megállapodás, esetleg autonómiát biztosítva a keleti régióknak, némi megegyezéssel a Krímről, tűnik az egyetlen reális útnak a tartós békéhez, a véres kimerítés helyett.
Végül, visszatekintve Magyarország sikeres rendszerváltására, melyek a legfontosabb tanulságok más országok számára, amelyek rezsimváltáson mennek keresztül?
Mindenekelőtt a jogállamiság. Az elfogulatlan intézmények biztonságérzetet adnak az állampolgároknak. Magyarország—akárcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia—bebizonyította, hogy a volt szovjet tagállamok is működő demokráciává válhatnak. Elveszítették a központosított irányítást, de nyertek nyitott piacokat, szabad mozgást, sokpártrendszert. Ez a teljes átalakulás egyetlen generáció alatt rendkívüli eredmény. Ahol rezsimváltás küszöbén állnak, erős, igazságos jogi keretek nélkülözhetetlenek a tartós stabilitáshoz.
Adam LeBor brit író-újságíró, aki hosszú éveken át tudósított Magyarországról és Közép-Európáról a The Times, The Independent, az Economist és számos más lap számára. Tizenhat elismert regénye és ismeretterjesztő műve jelent meg: például az Alvó számlák, amelyet Orwell-díjra jelöltek, egy Slobodan Milosevićről szóló életrajz, valamint a Narancsok városa, amely a jaffai zsidó és arab családokat mutatja be. Legújabb munkája a The Last Days of Budapest, amely az első angol nyelvű beszámoló a magyar főváros második világháborús történetéről. Tapasztalt szerkesztőségi tanácsadó és újságíró-oktató, valamint kreatív írást is tanít. Feleségével és két gyermekével él, és szabadidejében továbbra is szívesen fedezi fel Budapestet – egy várost, amely még mindig rengeteg történetet rejt magában.
Fotó: Mark Milstein Northfoto
Az algoritmuson túl: Refik Anadol az MI-ről, művészetről és a múzeumok jövőjéről
Holnap kezdődik a Sziget első napja – mutatjuk, miért mennénk ki minél korábban
