„A litván történelem az áldozatvállalásról szól” – hangsúlyozza Laurynas Vaičiūnas, aki szerint éppen ez a múlt magyarázza, miért utasítja el Vilnius a félmegoldásokat az orosz agresszióval szemben, és miért tér el gyakran Litvánia útja Magyarországétól. Az interjúban Vaičiūnas beszél Litvánia demográfiai küzdelmeiről, a bevándorlás dilemmáiról és arról is, milyen szerepet játszik az ország Európa peremén.
Hogyan látod Magyarországot litvánként? Kezdjük a magyar kormánnyal.
A litván fősodor a magyar kormányt bajkeverőnek látja, egy olyan országnak, amely aláássa az Európai Unió egységét, és nyíltan együttműködik egy agresszor állammal. Néhány litván talán elfogadja azt az érvet, hogy Magyarország egyszerűen egyensúlyozni próbál a hatalmi központok között, a saját útját keresve, mint különleges ország. Ugyanakkor Litvánia is egy kicsi, kivételes ország: nyelvünket mindössze 3,5 millió ember beszéli, és a történelem során mindig szláv népek tengerében kellett fennmaradnunk – Magyarországgal egyetemben. Számunkra Magyarország jelenlegi politikája, amely együttműködik egy olyan országgal, amely hatalmas pusztítást okozott és okoz Európában – és a XX. században litvánok ezreinek életét oltotta ki – nagyon fájdalmas elfogadni. Ez az egyszerű valóság.
Térjünk át általában a litván-magyar kapcsolatokra.
Gazdaságilag nehéz ellensúlyozni ezt a megítélést, a kétoldalú kapcsolatok nem különösebben kiterjedtek. Történelmileg azonban Magyarországot pozitívan ítélik meg a litvánok: a kommunizmus idején a magyar rockzene, és különösen az 1956-os forradalom, erős benyomást tett az idősebb generációra. Litvániában mindenki ismeri Budapestet, ez egész Európában adott. A kulturális kapocs és egyfajta csodálat azonban nem egyezik a jelenlegi politikai megítéléssel. Az 1956-os szellem – Moszkvával szembe szállni és kiállni a szabadságért – nem összeegyeztethető a mai egyensúlyozással, hintapolitikával.
Említetted az 1956-os forradalmat, amely a XX. század egyetlen véres felkelése volt a Szovjetunió ellen. Sok magyar úgy érzi, akkor biztatták őket a szabadságra, de a Szuezi-válság miatt a Nyugat magukra hagyta őket. Egyesek szerint ez a múlt magyarázza a mai óvatosságot: „Támogatjuk Ukrajnát, de nem szállítunk fegyvereket. Támogatjuk a szabadságot, de tűzszünetet is sürgetünk, hogy életeket mentsünk, hogy megállítsuk az ukrán városok pusztulását.” Magyar nézőpontból Moszkva túl erőteljes visszaszorítása – ahogy a balti államok javasolják – csak tovább eszkalálná a háborút. Mi a véleményed erről a hozzáállásról?
A hasonlat nem összeegyeztethető a litván valósággal. Litvánia teljesen más földrajzi helyzetben van – Fehéroroszország mindössze 30 kilométerre található Vilniustól; a biztonsági valóságunkat sosem lehet Magyarországéval egyenlővé tenni. Másodsorban, ha a nemzeti történelmünkről van szó, nézőpontjaink gyökeresen eltérnek. A litván történelem az áldozatvállalásról szól: erdőkben bujdosó és harcoló ellenállók, az államiságért küzdő tömegek a két világháború között, több tízezer ember deportálása Szibériába. Ez az örökség alakítja ki mai ellenállóképességünket, így amikor a magyarok kompromisszumról vagy életek és elvek mérlegeléséről érvelnek, az ütközik a mi narratívánkkal – valószínűleg sosem fogunk ebben egyetérteni. A tűzszünet kérdését illetően: a mi szemszögünkből Magyarország néha túlmegy a semlegességen – időnként olyan tendenciákat támogat, amelyek Ukrajna dezintegrációjának kockázatát hordozzák. Ez rossz szájízt hagy maga után. Természetesen értjük Magyarország aggodalmát az kárpátaljai magyar kisebbség miatt, és a trianoni trauma is ismert, de az Ukrajna körüli instabilitás keltése sosem hasznos. Gazdaságilag Magyarország egykor sokkal gazdagabb volt Litvániánál. Ma Litvánia megelőzte Magyarországot a vásárlóerőparitásos GDP és az átlagbérek tekintetében. Ez a litvánokat magabiztosabbá teszi abban, hogy a mi megközelítésünk, és nem Magyarországé, a helyes.
Kis országként gyakran könnyebb alkalmazkodni – mint Szlovénia vagy Észtország – a közepes méretű országokhoz képest, mint Magyarország, amelyek nem olyan nagyok, mint Lengyelország egy jelentős belső piaccal. Tegyük félre Oroszországot és Magyarországot. Mit gondolsz Litvánia saját jövőjéről? Hogyan fog kinézni az ország három-négy évtized múlva?
Sajnos Litvánia frontország marad. Akár tetszik, akár nem, új geopolitikai blokkok formálódnak, és Litvánia közvetlenül a peremen van. Ahogy a középkorban az emberek igyekeztek elkerülni a határvidékeket, ma is ugyanez történik. A demográfia nagy kihívás – alacsony a születési ráta, a bevándorlást elutasítjuk, és ez nem fog gyorsan változni. Ennek ellenére Litvánia egy modern, nyitott gazdaság marad. A mai generáció elégedett az életével – a felmérések és boldogságindexek szerint – és ez az energia tovább él. Litvánia valószínűleg kisebb lesz népességében, hatékonyabb és automatizáltabb.
Említetted a bevándorlást. Lehetnek-e az Ukrajnából vagy Fehéroroszországból érkező bevándorlók Litvánia jövőjének részei?
Az egyik legnagyobb kihívás az orosz nyelv, amelyet a litvánok az imperialista megszállással azonosítanak. Az emberek itt nem akarják újra nap mint nap hallani. Litvániában hiányoznak az erős integrációs stratégiák is – Lengyelország valamivel jobban teljesített, bár ott is láthatunk ellenreakciót. Litvánia számára az igazi kihívás az, hogyan lehet az újonnan érkezőket a litván szellemhez és identitáshoz kapcsolni; e nélkül a bevándorlás nem hosszú távú megoldás. Végső soron Litvánia nem egyedi – Európa nagy részéhez hasonlóan egyre erősebb az ellenállás a bevándorlással szemben.
Laurynas Vaičiūnas történész és politológus, aki a balti államok, Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország politikájára, társadalmára és kultúrájára összpontosít. Az Európai Keleti Tanulmányok Főiskolájának elnöke, és széles körben foglalkozik a regionális biztonság, az identitás és a történelmi emlékezet kérdéseivel Közép- és Kelet-Európában.
Európa élvonalában cseh és lengyel ingatlanboom
A legfontosabb láncszem | Országhatárokon átívelő, mélyen személyes történetek Tomislav Marcijuš új fotós projektjében
