Most, hogy a davosi csúcstalálkozó utáni indulatok elcsitultak, érdemes hideg fejjel megvizsgálni az Egyesült Államok Grönlanddal kapcsolatos törekvéseit. Az USA igénye a világ legnagyobb szigete iránt korántsem légből kapott: történelmi jelenléte és védelmi szerepvállalása éppúgy megalapozza, mint a mai geopolitikai realitások. Kína és Oroszország egyre növekvő sarkvidéki befolyását látva, valamint Európa tétova válságkezelését tapasztalva felmerül a kérdés: ki más védené meg a transzatlanti térség kritikus fontosságú területeit, ha nem Amerika?
Amerika évtizedes jelenléte a szigeten
Grönland stratégiai jelentőségét Amerika már a második világháború idején felismerte. 1941 tavaszán Henrik Kauffmann, a washingtoni dán nagykövet – a megszállt koppenhágai kormány felhatalmazása nélkül – olyan védelmi egyezményt írt alá, amely az amerikai hadseregnek széles körű hozzáférést biztosított a szigeten a náci terjeszkedés megfékezése és az európai hadszíntér támogatása érdekében. Az USA gyakorlatilag átvette Grönland védelmét: néhány év alatt támaszpontok hálózatát építette ki több ezer fős helyőrséggel, és 1944-re az amerikai katonák a sziget lakosságának mintegy egynegyedét tették ki. A háború után Washington olyan fontosnak ítélte Grönlandot, hogy 1946-ban 100 millió dollárért megkísérelte megvásárolni – Dánia azonban visszautasította az ajánlatot.
A világháborút követő hidegháború korai szakaszában a szovjet nukleáris fenyegetés miatt Grönland ismét kulcselemmé vált a nyugati védelemben. Dánia gazdasági és katonai ereje nem tette lehetővé, hogy egyedül biztosítsa a sziget védelmét, így 1951-ben újabb védelmi szerződés született Koppenhága és Washington között – ez a megállapodás egyébként mindmáig érvényben van. Ennek nyomán épült ki a Thule légibázis a sarkvidéken, jelezve: Grönland nélkülözhetetlen láncszem lett az észak-atlanti biztonsági láncban. A hidegháború idején a Thule-bázis a transzatlanti védelem kulcsfontosságú eleme volt, amerikai technológiai fölényével védve Észak-Amerika és Európa partjait. Csúcsidőben több mint 10 000 amerikai katona szolgált itt, ami jól mutatja, mekkora erőfeszítést fordított Washington a sarkvidéki biztonságra. Sőt, az amerikai hadmérnökök még a jégtakaró alá is merészkedtek: a Camp Century nevű kísérleti támaszpontot a grönlandi jégben építették meg egy atomreaktorral, jelezve, hogy a Pentagon a sarkvidéken is bárhol képes megvetni a lábát.
Az Amerikai Egyesült Államok tehát évtizedeken át de facto védhatalma volt Grönlandnak – amikor Európa vagy Dánia nem tudott gondoskodni a szigetről, az USA lépett a helyébe. Ez a sajátos „pótszuverenitás” a mai napig érzékelhető, hiszen az amerikai jelenlét (noha a hidegháborús szintnél kisebb mértékben) mindmáig megmaradt a szigeten.
Stratégiai érték és nagyhatalmi verseny
Az amerikai vezetés a közelmúltban ismét nyomatékosította Grönland iránti igényét. 2019-ben Donald Trump nyíltan felvetette a sziget megvásárlását – amit Koppenhága és Nuuk ingerülten visszautasított –, majd 2024 decemberében, immár megválasztott elnökként Trump „abszolút szükségszerűségnek” nevezte Grönland amerikai tulajdonba vételét a nemzetbiztonság és a globális szabadság szempontjából. Mi indokolja ezt a kitartó érdeklődést?
Röviden: Grönland geopolitikai helyzete és erőforrásai. A sziget félúton fekszik Észak-Amerika és Európa között, hatalmas kiterjedésű, tehát ideális előretolt helyőrség az északi féltekén. Emellett bővelkedik ásványkincsekben – ritkaföldfémekben, fémércekben – és jelentős (még kiaknázatlan) olaj- és gázlelőhelyekkel is bírhat. Nem véletlen, hogy szakértők szerint épp ezek a tényezők – mindenekelőtt a stratégiai fontosságú ritkaföldfémek – állnak az amerikai tervek hátterében. A hidegháborúban a fenyegetést a Szovjetunió jelentette; ma Oroszország és Kína egyaránt sarkvidéki terjeszkedésre törekszik. Moszkva az Arktiszon növeli katonai jelenlétét (gondoljunk a flottabázisaira és tengeralattjáróira), Peking pedig „közel-sarkvidéki államként” igyekszik pozíciót fogni a térségben. Kínai állami vállalatok próbáltak befektetésekkel megjelenni Grönlandon – például repülőtér-építési és bányászati projektek formájában –, amit a nyugati szövetségesek bizalmatlanul figyeltek. Az USA számára mindez intő jel: nem engedheti át riválisainak az Atlanti-óceán északi kapuját jelentő földdarabot.
Európa korlátjai és az amerikai garancia
A nyugati szövetség európai tagjai önmagukban aligha tudnák garantálni Grönland biztonságát. Dánia katonai ereje eltörpül az amerikai mellett; a szigetnek saját hadserege nincs is, védelemről a dán fegyveres erők (gyakorlatilag a NATO, azon belül főként az USA) gondoskodnak. Már a 2022-ben kirobbant ukrajnai háború is megmutatta, hogy Európa mennyire rá van utalva az amerikai katonai segítségre. A konfliktus első hónapjaiban a nyugati EU-tagállamok képtelenek voltak gyorsan és egységesen fellépni; végül is amerikai nyomásra és vezetés mellett indultak meg a komolyabb fegyverszállítások – ami jól példázza a kontinens védelmi hiányosságait és korlátait. Washington hírszerzési, logisztikai és fegyverszállítási hozzájárulása nélkül az EU-országok nehezen boldogulnának még saját szomszédságukban is – a világ egyik legtávolabbi, zord vidékén pedig végképp nem, így az Egyesült Államok továbbra is a transzatlanti biztonság fő garanciája, különösképpen az olyan kritikus fontosságú területeken, mint az Észak-Atlanti-óceán térsége és benne Grönland.
Következtetés: realitás és jövőkép
Bár Grönland jogilag a Dán Királyság része, és a sziget lakóit megilleti az önrendelkezés joga, a geopolitikai realitás az, hogy a térség biztonságát egyedül az Egyesült Államok képes szavatolni. A 2009-es grönlandi önkormányzati törvény kimondja, hogy bármiféle szuverenitásváltásról maguknak a grönlandiaknak kell dönteniük – következésképp az amerikai igény érvényesítése csak az ő beleegyezésükkel lehetséges. Koppenhága és Nuuk ezt egyértelművé is tette: „Grönland nem eladó, és nem is lesz eladó soha” – hangzott el Múte Egede, majd utódja Jens-Frederik Nielsen grönlandi kormányfő szájából is. Nem mellesleg az Egyesült Államok a múltban sem idegenkedett a területvásárlástól: Alaszkát 1867-ben Oroszországtól, a Virgin-szigeteket pedig 1917-ben éppen Dániától szerezte meg – Grönland ügye azonban jóval túlmutat egy egyszerű adásvételen. Ugyanakkor az amerikai jelenlét fokozása nem feltétlenül jelent tradicionális értelemben vett „bekebelezést”. Washington számára a legkézenfekvőbb forgatókönyv a szorosabb védelmi és gazdasági együttműködés, esetleg egy különleges társulási megállapodás (a csendes-óceáni szabad társulások mintájára) lehet, amely révén Grönland de facto az amerikai érdekszféra megerősített pillérévé válhat.
Összességében tehát az Egyesült Államok Grönlanddal kapcsolatos igénye igenis megalapozott és reális – ha nem is klasszikus gyarmatosítás formájában, de mint a nyugati biztonság fenntartásának igénye. Amerika már bizonyította, hogy hajlandó és képes megvédeni a szigetet, amikor más nem tudta; és a jövőben is kulcsszereplő marad Grönland sorsának alakulásában – hiszen a világpolitika kegyetlen logikája is ezt diktálja. A davosi vita lecsengése után ideje realistán tekinteni erre a kérdésre: az USA nélkül Grönland – és vele együtt a transzatlanti térség – biztonsága csupán illúzió lenne. Az amerikai szerepvállalás pedig nem fenyegetést, hanem garanciát jelent arra, hogy Grönland és környéke ne válhasson a keleti hatalmak (Oroszország vagy Kína) zsákmányává.
Csendes precizitás a tányér körül | A Bez Gwiazdek új tere
A jóllét mint városi örökség | Hogyan gondolja újra egy svájci hotelmárka Mariánské Lázně fürdőkultúráját
